OPT a színfalak mögül

OPT a színfalak mögül, avagy zárjuk jól a szervezést!

Négy hónapja már nagy volt a zsongás bennem. Olykor olykor elméláztam azon milyen lesz újralátni az ismert arcokat, milyen elvarázsolódni a művészi playback birodalmában. 

Elérkezett a nagy nap. Stáb megbeszélés. Mindenki elfoglalja a helyét, vigyázz, kész rajt! Első vendég, első regisztráció, majd jön a dömping. Fellélegzés, újabb hullám, s így tovább. Régi s új, de mégis ismerős arcok, nevek. Mindnyájan ugyanazt keressük, vagyis inkább műveljük. Hiszen ez az a hétvége amikor a játék csak a miénk, rólunk szól. 

Résztvevőként, szervezőként egyaránt ki tudtam használni az alkalmat és időt. Meg volt a szabadság majd a felszabadultság. Nagyszerű eredményként lehet elkönyvelni ezt a 40 órát. Rengeteg érdeklődő, résztvevő vett részt a programokon. 

3 workshopon dolgoztam. Az első szombat délelőtt, Én-képeink címmel. Már a címe megfogott, a jelenlét felszabadított. Délután a Magmakamra műhely tevékenységébe kaptam betekintést, együtt zenélés és táncolás sérült gyermekekkel teljes mértékben különleges, lazító, szeretetteljes, őszinte.

Vasárnap délelőtt Szücsivel a lefagyás megelőzését és ennek kiküszöbölését gyakoroltuk. Érdekes volt meglátni azokat a ''szabályokat'' amik nincsenek megírva mégis alkalmazandó a playback játék során. 

Összegezve a három nap eseményei befolyásolja a további munkánkat. Tanultam, játszottam, ismerkedtem, éreztem, felléptem, hálát adtam, megköszöntem, inspirációt nyertem, alkottam, ébredtem, felszabadultam, szerettem, élveztem.

Írta: Pataki Kitti

Ebadta előadás!

Az előző este igen csak rejtőzködtem, most viszont bátor voltam, látszani akartam. Mertem felvállalni az érzéseimet. Kellett a bemelegítés, az újrakezdés. Nem tudtam hányadán állok a kutyás történetekkel, nem voltam biztos a helyszínnel kapcsolatban, nem véletlen, hogy én indítottam a spontaneitás képét az összhangban.

Aztán jöttek a történetek. Borzas történetében egy papucs voltam, mint játékszer, másrészről egy mindennapos használatú tárgy. (Saját papucsságom egy külön történetet érdemelne, talán). Aztán az echoban is megmutathattam magamat, majd Sanyi kutyus elvesztését kórusban valósítottuk meg.

Mégis valahol R. története fészkelte be magát a szívembe. A kapott szerepben, szinte minden körülöttem forgott - én alkottam meg a házi kedvencüket! De jó lenne ezt az érzést olykor a hétköznapokban is megélnem!

Az est végére bebizonyosodott, hogy mindenki könnyen mesél kedves kutyájáról, melyek mögött az emberi kapcsolatok mélységei, hiányai, fájdalmai és örömei jelennek meg. Ezt az estét az állatszeretet kapcsán az emberi szeretet kánonja zsongta be a Csabagyöngye Stark termében.

Írta Pataki Kitti

Egy állati jó ...

2016. január 13-án a Csabagyöngye Stark termében keltek életre a Sorsfonó Társulat által a kutyamesék.

A kutya fáját!

Színes, sokféle érzéskavalkáddal érkeztek vendégeink: kíváncsiság, érdeklődés, remény, kétely, hiány, amit összhang tecnikával tettünk az érzést hozó és a közönség számára egyaránt átélhetővé.

Az első történet Morzsi és Borzi kutyusok szeretetéhségéről, gazdájukhoz való mély ragaszkodásukról szólt. Borzi a műtétről hazatérő gazdasszonyát elhalmozta figyelmességével, ragaszkodásával, az ápolásban önzetlenül segítő szomszédasszonyt is kitüntető figyelmességével vette körül, még pacsit is adott neki. Ez eddig csak a gazdasszonynak járt. A hűséges eb csak a gazdasszony szeretetén nem volt hajlandó osztozni, még a család Morzsi kutyájával sem. Ezt egy jelenet keretében keltette életre társulatunk.

"Engem szeress!"

Kórus tecnikával jelenítettük meg Sanyika, a magyar vizsla fájdalmasan szomorú történetét. A kutyát befogadó, gondoskodással körülvevő család, először kolbásszal felhizlalta a csontsovány Sanyikát, aki közben a kertes házban élvezhette a szabadságot. Időként megszökött otthonról. Egy alkalommal így elfogták, és az állatmenhelyre került. Gazdája ment érte, de nem adták neki vissza. Hosszú ideig siratta az egész család. Gazdija még 10 év távlatából is záporozó könnyek között tudott csak beszélni Sanyikáról. Fájdalmukat súlyosbította, hogy úgy kerestek az állatvédők neki gazdát, hogy a szerető családot egy gondatlan elhanyagoló gazdaként tüntették fel az interneten.

Visszhang keretében láthatta a közönség a 14 éves kamasz fiú hősies küzdelmét az őrző-védő kutyasportban a segéddé válásban, aki mára kiváló szakemberré érett. Kétszer is földre terítették nálánál nagyobb kutyák, de mindig volt ereje tovább folytatni, felállni a földről, és tovább folytatni a „kutyatanulást”. Ma már ő tanít. Kutyákat emberül, gazdikat kutyául.

 A következő jelenetben a hiányt keltettük életre. A család szétesését követően a kutyusnak szomorú sors jutott. Kölyökként két évig nagy szeretetben nevelték a kisgyerekekkel együtt a kis jószágot. A szülők útjai különváltak, a kutyus az anyával és a gyerekekkel maradt és azóta hosszú időket tölt el láncra kötve. Az „apagazdi” és a kutyus a mai napig kölcsönösen szenvednek egymás hiányától is.

 A záró történetben a félelem, féltékenység odaadó szertetté alakulását ismertük meg. A mesélő édesapja gyermekkorában 11 kutyát tartott, ők voltak a legfontosabbak az életében, ami miatt haragudott a kutyákra, úgy érezte, megfosztják őt az apai szeretettől. Felnőtté válva a felé irányuló szeretet jelentős része a kutyáitól áramlik felé. Az egész családja részese, aktív befogadója a „kutyaszeretetnek”.

Ezen az estén kutyákról szóltak a történetek, miközben ez ember legalapvetőbb szükségletei keltek életre az önzetlen szeretetről, feltétel nélküli elfogadásról, hűségről, ragaszkodásról. Milyen jó, hogy legalább a kutyusaink ezt maradéktalanul tudják adni nekünk embereknek.


Írta: Galambosné Varjú Blanka, a Dogland suliba járó Vitéz kutyauraság gazdasszonya, mint Sorsfonó Társulati tag.

Képek: Komáromi Zoltán